A Kilimandzsáró hava
Fazekas Réka, 2013. március 1.
Film
Miért is ülünk le ilyen filmeket nézni? Ilyen filmeket, melyek nem dollár milliós költségvetésbõl készültek; melyek hétköznapi emberekkel történnek meg; melyek megnézése után az ember még órákig, napokig töri a fejét, s motoszkál benne néhány kérdés, pár gondolat, ami csak nem hagyja nyugodni.



A fentieknek mind megfelel A Kilimandzsáró hava. A szó hétköznapi értelmében mûvészfilm elõtt találhatja magát az, aki leül elé. Nincsenek benne sztárgázsis színészek, bár a fõszereplõket mind jelölték már egy-egy európai filmdíjra. Az átlagembernek a rendezõ neve sem mond sokat (Robert Guédiguian). Érdekesség vele kapcsolatban, hogy már a legtöbb filmes mûfajban kipróbálta magát (forgatott már vígjátékot, thrillert, és drámát is), illetve hogy filmjeiben úgymond a ’saját színészeivel dolgozik’. Ariane Ascaride, Jean-Pierre Darroussin és Gérard Meylan alkotásaiban visszatérõ motívum, csak a múzsáinak nevezi õket.

Marseille-ben játszódik a történet. Michel és felesége több évtized házasság után is még szeretik egymást, s rajonganak unokáikért. Sok barátjuk van, gyönyörû házuk, s egyre közelebb érkezik az a nap is, mikor évfordulójukat megünneplik ismerõseik körében. Ebbe az idillbe tör be villámcsapásként a tény, hogy Michel elveszíti állását, s mivel nem messze van a nyugdíjtól, valószínûtlen, hogy újra munkát találjon. Néhány hét múlva fegyveres rablásnak esnek áldozatul.

A film szomorkás, de tanulságos történetét meséli el a családnak a rablás tényének feldolgozásáról, a tettesbe való belebotlásról, s mindarról, ami ezek után történt még. Feszegeti a szegény és a jobb módúak ellentétének kérdését, és az osztálytudatot.

Mindenkinek ajánlott, aki egy kirándulásra vágyik egy elbûvölõ tengerparti városba, és aki szeretne megismerkedni egy átlagos családdal, akivel olyan dolog történt, ami egyre természetesebbnek mondható a mai világban.