Emmaus, avagy a gólyák táborhelye
KRG, 2015. október 17.
Gólyahír

Emmaus, avagy a gólyák táborhelye

„Legboldogabb pillanataim, azok voltak, amikor sikerült elfeledkeznem magamról.” Ezzel az idézettel írnám le, hogy én hogyan is éreztem magam a gólyatáborban.

Az első nap reggelén a szüleim elvittek a kecskeméti vasútállomásra, ahol már körülbelül 100 kisgólya várakozott. Én nagyon féltem attól, hogy lesz-e olyan gilice, aki egyedül marad. Azt gondoltam, hogy a közösségi oldalon látott képek alapján nem fogjuk megismerni egymást, mivel a fényképek sokszor csalókák. Tévedtem. A váróteremben minden gólyácska szárnycsapkodva üdvözölte egymást. Miután mindenki megérkezett, elindultunk a vonat felé. A vonaton olyan sok fészekaljnyi fióka volt, hogy néhányan átborultak egy másik fészekbe. Utunk rövidesen a célhoz is ért, de csak miután az erdőn keresztülhúztuk a bőröndjeinket, egészen a tábor bejáratáig. Gólyamamánk nem sokkal utánunk megérkezett, élelemmel a csőrében. Még mielőtt ebédeltünk volna, felosztották közöttünk a szobákat. Az egyik dolog, ami nekem nagyon tetszett, hogy az első pillanattól kezdve énekeltünk. A mindennapos csapatépítő és ismerkedő játékoknak köszönhetően, egyre több és több mindent tudtunk meg egymásról és az osztályfőnökünkről. A közös foglalkozások közül legjobban az „igaz-hamis-találd ki” játék tetszett. Megdöbbentett, hogy az osztályfőnökök nagyon jól félre tudtak minket vezetni, hiszen olyan komolysággal vagy éppen humorral adták elő a történetüket. Nem lehetett megállapítani, hogy melyik igaz, és melyik hamis. A másik esti program, ami nagyon tetszett a táncház és az utána következő számháború volt. A táncház nagyjából 15 perces lehetett, amit nem mindenki bírt végigtáncolni, de a barátnőm és én kisebb-nagyobb nehézségek árán megcsináltuk. A folytonos ugrálás megfelelt egy kemény 45 perces tesi órának is…

A gólyák táborából rengeteg fantasztikus élménnyel tértem haza, illetve léphettem be az iskola falai közé, ahol már csak a fölöttünk járó évfolyamok tanulói és néhány tanár ismeretlen számunkra.

Belecz Natália