Vetéssy Katalin interjú
KRG, 2016. január 31.
Ilyenek voltunk

Mindig is tanár szerettem volna lenni!

Interjúnkban Vetéssy Katalinnal, a Kecskeméti Református Gimnázium nyugalmazott igazgatónőjével beszélgettünk hivatásról, karrierről, múltról és jelenről.

Mi ösztönözte arra, hogy a tanári pályát válassza?
Ez nagyon egyszerű, vannak dinasztikus hajlandóságok bizonyos családokban, hogy a szülők példája nyomán a gyermek is azt a pályát választja. Nálunk a felmenőim között inkább ügyvédek voltak, de az édesapám magyar-görög-latin szakos tanár volt itt, a Kecskeméti Református Gimnáziumban. Én ugyan alig ismertem szegényt, mert a második világháborúban, hadifogságban meghalt, s én akkor még 3 éves sem voltam, de erősen élt bennem a tudat, sőt édesanyám is ezt táplálta belém és két testvérembe. Így mind a hárman pedagógusok lettünk. Tehát a válasz nagyon egyszerű: ez családi örökség volt a számomra.


A Református Gimnázium előtt hol tanított?
Lényegében két iskolában tanítottam. A Katona József Gimnáziumban és a Kecskeméti Református Gimnáziumban, bár egy évet eltöltöttem Solton is. Diplomázás utáni első évemben kerültem Soltra, s rögtön osztályfőnök lettem. Ekkor egyetlen egy osztály működött ott. A Katonában érettségiztem, és mikor visszahívtak tanítani, nagy örömmel fogadtam. Tanári pályám egy jelentős részét, 25 évet töltöttem ott, majd az újrainduláskor jöttem át a Refibe dolgozni.

Image title

Meghatározó volt az élete szempontjából a Református Gimnáziumban pedagógusként eltöltött időszak?
Meghatározó volt, ahogyan a Katonában eltöltött évek is azok voltak. Utóbbi azért, mert ott váltam tanárrá, ott lettek versenyzőim, jó tanítványaim, ott tanultam bele az osztályfőnöki teendőkbe. A Református Gimnáziumban eltöltött idő pedig teljesen más miatt volt meghatározó. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogyan lehet a semmiből iskolát csinálni. A semmi természetesen nem teljesen igazságos, hiszen ez inkább az eszközökre és a körülményekre vonatkozik, mivel az iskola szellemisége erősen élt. Az államosítás előtt olyan erős gimnázium volt, hogy 42 év nem volt elég Kecskeméten, hogy elfelejtődjön. „Iskolát kell alkotni” ez volt a meghatározó, csak nem tudtuk pontosan hogyan. Hiszen sok idő eltelt úgy, hogy a vallásgyakorlás nem volt benne a mindennapi életben. Aztán rögtön lett rengeteg gyerek és szülő, akik bíztak bennünk, s ez csoda volt. Nekem külön szívügyem volt a hat osztályos képzés, ami az országban akkor még nem sok helyen létezett, így ez is járatlan útnak számított. De jól sikerült, s továbbra is nagy híve vagyok, és támogatom ezt a képzési formát. Kíváncsi voltam, hogy a református hagyományokat (ami nem állt távol tőlem, mivel konfirmáltam, és vallásos családban nevelkedtem) miként lehet az új körülmények között megvalósítani, átültetni.


Mi volt a legnagyobb élmény az alatt az idő alatt, amit a Refiben eltöltött?
Minden nagy élmény volt, minden, amit itt az akkori alapító testület, az egyházi vezetőkkel és a diákokkal közösen csináltunk. A közös erőfeszítés, ahogy sok ember összefog, és mind egy felé húz, ugyanazt akarva. Együttes erővel meg tudtunk teremteni mindent, amit szerettünk volna.

Image title

Melyik feladatok elvégzése állt közelebb Kati néni szívéhez, az igazgatói vagy a tanári teendők?
Egyértelműen inkább a tanári feladatok. Én 35 évig tanár voltam, s igazgatóságra nem jelentkeztem, az csak adódott az életemben. Felkérés érkezett, amit elvállaltam, mivel szívvel-lélekkel csináltam az iskolateremtő munkát. De a tanárság volt az igazi, s nagyon rosszul érintett, hogy igazgatóként már csak heti két-három órában taníthattam. Nagyon hiányzott a diákság, a diákokkal való mindennapos kapcsolat. Tanárként igyekeztem igazgató lenni, s mindig a tanár szemével néztem a feladatokat, amit végre kellett hajtani.


Ezúton is sok szeretettel gratulálunk az Aranydiploma átvételéhez. Milyen érzés volt ezt megkapni?
Kettős érzés volt. Az egyik a nőkben meglévő hiúság: „Az ördög vigye, de megöregedtem.” De aztán belegondoltam, s rájöttem, hogy mégis csak nagy dolog az, hogy ebből az 50 évből én 45-öt tényleg a tanári pályán töltöttem. Fontos volt ezt végiggondolni, mert utána az erősödött bennem, hogy sikerült megvalósítani mindent, amit szerettem volna. Érdekes volt, hogy két helyen is átvehettem az aranydiplomát. Az egyiket, az igazit Szegeden. Összehívták az 50 éve természettudományi karon végzetteket, s egy felemelő ünnepséget rendeztek. A szokásos egyetemi ceremónia volt, akárcsak most kapnánk a kezünkbe a rendes diplománkat. A professzorok bevonultak, majd a rektor és a dékánok is, ami után megtörtént az aranydiploma átadása. Kecskeméten is megünneplik ezt az alkalmat, itt az szerez jogosultságot az oklevélre, aki legalább 30 évet tanít az 50-ből, s ebből legalább 15-öt Kecskeméten. Én teljesítettem ezeket a feltételeket, így egy díszoklevelet vehettem át a városházán.


Nyomon követi a Refi eseményeit mostanság?
Nyomon követem, elsősorban a Grefiti segítségével. Az iskola honlapját is figyelemmel kísérem, de az hivatalosabb információkat közöl. Ami a diákság életével kapcsolatos, az a Grefiti által ér el hozzám. Továbbá a tanév rendjét is követem, s a főbb eseményeken szívesen részt veszek. Illetve meghívásokat is szoktam kapni, pl. a mostani aradi kiránduláson is ott voltam.

Image title

Hogyan érintette a tavalyi 450 éves, illetve 25 éves évfordulónk?

Az iskolatörténet kutatása szívügyem, ezért öröm volt a búvárkodás, és jó érzés, hogy több írásom is helyet kapott a 450 éves jubileumra készült kiadványban.

Mikor elmentem az iskolából, akkor volt az újraindítás 20. évfordulója, amihez szintén készítettünk évkönyvet… ebben „nyakig” benne voltam. Ezért úgy gondoltam, hogy a 25 éves évkönyv készítésében szándékosan nem akarok részt venni, így ezt már rábíztam az új vezetőségre. Azt gondoltam, hogy ebben az ő fontossági sorrendjüknek, szerkesztési módjuknak kell érvényesülni, ezért én ebbe nem akartam beleszólni vagy belekapcsolódni. Ennek ellenére van benne írásom, mivel felkértek rá. Nagyon örülök annak, hogy azóta is ilyen szépen halad az iskola.


Elégedett a karrierjével, amit a saját pályája alatt befutott?
Erre a kérdésre, azt hiszem, határozott igennel tudok válaszolni. Mindig is tanár szerettem volna lenni, a hitem szerint az is lettem, ez volt az elsődleges célom. Azt is merem remélni, hogy a jobbik fajta tanárrá sikerült válnom. Mindegyik foglalkozási ágban különböző fajta emberek vannak, én az voltam, aki nagyon szerette a tanári pályát, magát a gyerekeket és azt a szakot, amit tanítottam. Az elsődleges szakom a biológia volt, nagyon sok kiváló tanárt, orvost, biológust sikerült nevelnem, akikkel még ma is szívesen találkozom, tartom a kapcsolatot. Úgy gondolom, hogy amit a saját magam képességeivel ki tudtam hozni a pályám során magamból, azt megtettem, bár ennek eldöntésére nem én vagyok hivatott, hanem azok, akiket tanítottam.


Jelenleg mivel foglalja el magát? A nyugdíjas évek valóban alkalmasak az önmegvalósításra?
Erre azt mondanám, hogy ha az ember akarja, akkor igen. Én elhatároztam, hogy nem hagyom el magamat. Az emberekben él egy kép a nyugdíjasokról, hogy „ül a fotelban, és nézi a plafont”. Hát én ezt nem szerettem volna. Azért jöttem el az iskolából, mert lejárt az igazgatói megbízatásom, betöltöttem a nyugdíjkorhatárt, azonban volt még erőm, amit nem akartam, hogy kárba vesszen. Ezután két évig óraadó voltam az egészségügyiben, ami nagyon jó volt, hiszen láttam tanárt, gyereket, iskolát, de azóta ilyen jellegű rendszeres elfoglaltságom nincs. Nagyon élveztem az 450 éves évkönyv írását is, ez majdnem egy tanévnyi időt elvett, amit azonban nem bánok. Emellett rengeteget utazom. Míg igazgató voltam, ezt a sok teendő miatt nem tehettem meg rendszeresen, de most már évente egyszer biztosan elmegyek valahová. Az utazások alatt tapasztalt élményeimet számítógépen feldolgozom, és előadásokat tartok belőle helyi nyugdíjasházakban. Nagyon sokat jelent ez nekem, mivel látom, hogy sok az olyan nyugdíjas, akinek megvan a szellemi igénye ezekre. Ezért az ilyen előadásaimat egyfajta missziónak is tekintem. A Katona József Emlékházba és a Könyvtárba is hívtak előadást tartani, ezen kívül pedig tagja vagyok egy irodalmi körnek is, a Mátyási József Körnek, édesapám révén, aki írt erről a kecskeméti költőről. Továbbá eljárok levéltárba, könyvtárba, főleg a nagykönyvtárba. Sokat olvasok folyóiratokat, kiemelten biológia témájút, de igyekszem szélesíteni a látóköröm történelmi és irodalmi témákban is. Ha hosszabb lélegzetvételű könyvet szeretnék olvasni, akkor vagy kikölcsönzöm, vagy leveszem a polcról, hiszen otthon is rengeteg könyvem van. A fizikai mozgásképességem megőrzése érdekében rendszeresen úszok a Refi uszodájában és a nagyuszodában egyaránt, mellette pedig tornaórára is eljárok. Van színházbérletem, hangversenybérletem, valamint tudományos eseményekre, kiállításmegnyitókra is rendszeresen járok. Kitöltöm az időmet. Ahogy szokták mondani, „ahol két cintányért összeütnek”, oda én rohamléptekben szaladok. Nem szeretném elhagyni magam, érdekelnek az események.

Image title

Megkérdezhetjük, hogy idén hova utazott?
Idén nagyon szerencsés voltam, mert két utazást is tehettem. Nyár elején egy közép- és dél-franciaországi körutazásban vettem részt. Felmentünk egészen Lyonig, majd visszafelé Genfet is megnéztük. Svájcot különösképp szeretem, hiszen több mint 10 éven keresztül vittem oda a refis diákokat, de Genfet még sosem láttam. Idén ezt is megélhettem, amit rendkívül fontosnak tartottam a reformáció emlékei miatt. Azután szeptember közepén egy másik utazásban is részt vehettem, mely során busszal elmentünk Passauig, majd másnap hajóra szálltunk, és ezt követően hajóval jöttünk visszafelé a Dunán, Budapestig. Gyönyörű idő volt, kellemes utazásként emlékszem vissza rá.


Elmondaná ennek kapcsán, hogy melyik idegen ország kultúrája áll közel a szívéhez?. Jártam már Amerikában, Szíriában, Jordániában, Izraelben, tehát mondhatom, hogy bepillantottam az amerikai és arab kultúrába is, de hozzám egyértelműen az európai keresztyén kultúra áll a legközelebb.


Hogyan látja a mai fiatalságot?
Ezt a kérdést rengetegszer felteszik nekem, és azt kell mondjam, nekem semmi bajom nincs a mai fiatalsággal. Mindig hangoztatják, hogy „bezzeg az én időmben, máshogy volt”, de én ezt nem mondom. Aki nagyjából ugyanolyan korú gyerekek, fiatalok között éli le az életét, ilyet soha nem mond, mert tudja: minden kornak megvan a maga fiatalsága. Tudomásul kell venni, hogy a világ változik, és az ifjúság is változik vele együtt. Pontosabban az ifjúság változtatja meg a világot, csak az nem mindegy, hogy milyen irányba. Én azt mindig szigorúan vettem, ha azt láttam, hogy egy diák nem használja ki a saját képességeit, vagy nem arra használja, amire adatott neki, vagy szándékosan tönkreteszi az órát. Az ilyesmiért nagyon haragudtam, de ez sajnos velejárója az iskolai életnek. Az igazgató, a tanár pedig arra van, hogy ráébressze az ifjúságot, hogy mi lenne a helyes út. Ti, diákok pedig arra valók vagytok, hogy ezt megfogadjátok - még ha ebben a pillanatban nem is-, de később belássátok, hogy nem is volt akkora butaság, amit mondtunk nektek. Azt hiszem, mindig a helyén láttam az ifjúságot, csak azt sajnáltam, aki a tehetségét elfecsérelte. Aki olyan, amilyennek egy fiatalnak lennie kell, azt mindig elfogadtam, és ma is elfogadom. Örülök a szép eredményeknek, az iskolai ünnepélyeknek, amelyek még most is olyan szépek. Amit megteremtettünk a Refi újraindításakor, az az érték, úgy gondolom, maradandó, és beépült a mai diákok életébe is. Legyen bennetek mindig érdeklődés! Az egyfajta stílus, értékrend kell, hogy mindenkit megérintsen. Megjegyezném, hogy én mindig nagyon örülök, ha fiatalok között lehetek.


Üzenne valamit, a mostani refis diákoknak?
Inkább kívánnék nekik, hogy nagyon sok jó eredményük legyen, és boldoguljanak az életben mindannyian!


Boda Krisztina
Papp Daniella