Egy kis útravaló...
Almási Fruzsina, 2015. március 09.
Léleksimogató

A napokban egy olyan beszélgetésbe csöppentem, ami kizökkentett a hétköznapi teszek-veszek, izgek-mozgok rutinomból. Azt hiszem, nem kell elmagyarázni, milyen az, amikor óráról órára, iskolából edzésre, majd haza, esetleg különórára rohanunk. A mai világban nem sok időnk marad arra, hogy akár csak egy percre is megálljunk, és csak érezzük, hogy élünk, hogy értékeljük, amink van, még akkor is, ha esetleg mi nem vagyunk annyira eleresztve, vagy ha éppen igen tehetősek is vagyunk.

Egy számomra kedves személlyel töltöttem a péntek délutánomat: nevettünk, hülyéskedtünk, amikor odajött hozzánk egy idősebb, látszólag hajléktalan férfi. Meglepődtem, mikor boldog nőnapot kívánt nekem, mondhatni a szokásos monológot vártam. Elmesélte, hogy Zoltánnak hívják, hogy körülbelül 3-4 hónapja hajléktalan, hogy neki is volt okostelefonja, lakása, teljes élete. Ő is azon bukott el, mint a többi hozzá hasonló ember, a bank felé irányuló adósságai miatt. Erről lehet a híradóban hallani, az újságban olvasni, de nem igazán vesszük figyelembe, nyilván vannak olyanok, akiknek semmi okuk ettől félni. Mesélte, hogy volt felesége is, és csak e történetek után kért némi pénzt, azt is buszra. Most mondhatná bárki, hogy biztosan hazudott, de az ember látja a másikon, ha hazudik, vagy ha tényleg bajban van, és azt is, ha az illető tisztességes. Miután meggyőződtem, hogy Ő bizony tisztességes, meg is segítettem. Mindezek után kedvesen elköszönt tőlünk.

Ezek után kicsit elgondolkoztam… Én is járhattam volna így, és még járhatnék is így, ezt biztosra sosem lehet tudni. Nyilván nem csak rajtunk múlik, de mi is lehetnénk a véletlen úgynevezett áldozatai. Úgy gondolom, néha fontos megállni, körbenézni, hogy mi van a birtokunkban, és értékelni azt, amíg csak lehet, mert bizony fennáll az elvesztés lehetősége is.