Addig élvezd, amíg...
Nagy Gabriella, 2017. április 30.
Olvasólámpa

Az idővel csak baj van.
Állandóan telik, azt kivéve, amikor mi akarjuk, hogy teljen.
Folyamatos versenyben vagyunk vele, akkor is, ha őt egy fikarcnyit sem érdekli az erőlködésünk, tudja, mi úgysem nyerhetünk.
Azzal kecsegtet, hogy ő majd segít felejteni, miatta majd mindent jobb színben látunk, és egyébként is, ha engedjük, majd ő megmutatja, hogy milyen szép az élet, csak várjuk ki.

Ja, persze – gondoljuk… De azért kivárjuk.

Aztán ott állunk, kezünkben a megszenvedett diplománkkal, aztán a kezünkön a gyűrűvel, aztán a kezünkben azzal az első kulccsal, aztán a kicsi kezét fogva, és akkor, abban a percben döbbenünk rá úgy igazán, hogy pont az idő folyik ki a kezünk közül.

Hiába, nincs mit tenni, úgyhogy vissza az irodába; futás, mert az ügyeletnek mindjárt vége, és megint a miénk lesz az utolsó; hazafelé még beugrunk, mert legközelebb már nem lesz belőle; a vacsora tészta lesz, a palacsintára már nincs idő; majd holnap este olvasunk, már késő van hozzá; tudom, hogy ma van a névnapja, de hátha a hétvégén lesz rá idő.

Aztán eltelik jó néhány év – bár pont úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna -, és kezdődik a bezzeg az én időmben, a ha én így viselkedtem volna és a még mielőtt feltalálták ezt a sok nyavalyát.

Ha viszont elég sokáig várunk, már nem kell majd az ébresztő, nem késsük le a buszt – vagy azért, mert nem rohanunk sehová, vagy azért, mert meg sem próbáljuk, úgysem tudunk rá feltápászkodni-, és bár sokszor szeretnénk visszafordítani, néha azt kívánjuk, bárcsak vége lenne már.

Az idővel csak baj van.
És nem foglak áltatni, esélyed sincs rá, hogy legyőzd.
A legtöbb, amit tehetsz, hogy a képébe röhögsz, és hagyod, hogy megelőzzön.

Aztán otthagyod a fenébe, te mész érte először, lemondasz az akcióról, bekevered a tésztát, eljátszod a boszorkát és tárcsázod a számot.