Az idő a miénk
Fehér Dóra, 2017. január 21.
Olvasólámpa

„Az a baj, hogy azt hiszed, van időd’’ - mondta egy nagyon bölcs ember. Ez a bölcs ember történetesen az Édesapám, és ezt hallom tőle mindig, ha egy kiadós délutáni alvás után felébredek. Így emlékeztet, hogy igen, most elhalasztottam egy délutánt, csinálhattam volna valami sokkalta hasznosabbat is, beoszthattam volna az időmet, a napomat, a hetemet, az életemet. Pedig rengeteg időnk van, ugye? Az élet hosszú, nem igaz? Akkor most egy délutáni semmittevés belefér, kettő is. Akkor miért van mindig bűntudatom, miért kerít hatalmába a tétlenség és hasztalanság? Azért, mert sok kicsi sokra megy, és egy ember tudja csak megakadályozni az időm elvesztegetését. Én.

Ahogyan egy másik nagyon bölcs ember, Seneca mondta, az idő az egyetlen, ami csakis a miénk. Mind. Éppen ezért a mi feladatunk ennek a rengeteg időnek a beosztása. Mivel mi birtokoljuk, a mi felelősségünk. Nekünk kell vigyáznunk rá, nehogy elvesztegetődjön. Mi vagyunk azok, akik eldöntjük, hogy mit szeretnénk csinálni a mi saját időnkben, mire szeretnénk fordítani a mi saját időnket, az életünket, miket szeretnénk végrehajtani. Csakugyan a mi feladatunk, hogy észrevegyük azokat a felesleges, hasztalan, időrabló dolgokat, tevékenységeket, amik a mi és az időnk kárára lennének. Gazdálkodnunk kell az időnkkel, különben kifolyik a kezünk közül.

A mindennapokban be van osztva az időnk, és ezt hol mi tesszük meg, hol pedig kötelességeink vannak: dolgokat kell megtennünk adott időben, helyeken kell ott lennünk, mégpedig akkor, amikor mások mondják. Időpontot kapunk az orvoshoz, időkorlátot a dolgozathoz, munkaidőnk van, a megadott ebédszünetben lehet csak ebédelnünk, 6 éves korban kötelező iskolába mennünk, tilos 18 év alatt alkoholt fogyasztanunk. Szabályozva vagyunk mi, és szabályozva van az időnk is. De ez nem azt jelenti, hogy az időnkkel más rendelkezik, és nem mi. Így is a miénk az idő, csak adnak egy „vázlatot” az életünkhöz, hogy mikor, milyen kötelességeink vannak, de valamilyen szinten eltérhetünk ettől a vázlattól, és ez is bizonyítja, hogy mi birtokoljuk az időnket.

Tisztán emlékszem az általános iskola 1. osztályának első napjára. Ott ültem 6 évesen a padban, és arra tudtam csak gondolni, hogy életem leghosszabb 12 éve elé nézek, ennek bizony sosem lesz vége. Most pedig 18 évesen ugyanúgy ülök a padban, és arra tudok csak gondolni, hogy hova tűnt az elmúlt 12 év? Hiszen tegnap voltam csak elsős. Az ilyen eseteknek eszünkbe kell juttatniuk azt, hogy az idő repül, pillanatok alatt telnek el évek, úgy, hogy észre sem vesszük. Mindenhez hozzászokunk, van egy napi, heti rutinunk és közben pedig az idő folyamatosan telik, csak a tudtunk nélkül. Ezért kellene nyitott szemmel és szívvel járnunk, hogy olyan embereket, elfoglaltságokat, helyeket találjunk, akik/amik lelassítják az idő repülését. És ez a mi kezünkben van.

Mindannyiunknak van egy csodás képessége, hogy bármikor mondhatjuk azt, hogy álljunk meg egy pillanatra: nekem most élnem kell. Én most nem szeretnék rohanni, én most ki szeretném élvezni a mindennapokat, a helyzetemet. És ez nem dőzsölő és nemtörődöm magatartás, mivel igenis hasznos dolgot szeretnénk csinálni. Élni. Meg kellene tennünk mindent, amire csak vágyunk, addig, ameddig meg tudjuk, amíg van rá lehetőségünk. Ki szeretné, hogy élete végén azokon a dolgokon kelljen bánkódnia, amiket nem tett meg akkor, amikor még megtehette volna. Vagy idősebb korában jöjjön rá egy kisebb kapuzárási pánik, pánikba esik az idő rohanásától, mielőbb szeretne mindent korrigálni, változtatni, behabzsolni. De akkor már túl késő.

Ellenben, ha valaki túlságosan is él, áteshet a ló túloldalára. Száguldozik az életben, mindent szeretne mindig kiélvezni, és csak a végén jön rá, hogy az élet eltelt, úgy, hogy fel sem fogta, hogy telik. Semmi hasznosat nem tett az életében, semmilyen szempontból nem valósította meg önmagát és az álmait, életcéljait.

Minden életszakasznak megvan a maga „feladata”. Kisgyerekként az a feladatunk, hogy játsszunk. Kisiskolásként az, hogy megtanuljunk írni, olvasni, összeadni, kivonni. Gimnazistaként kapunk egy műveltséget az iskolában, mellette kipróbáljuk magunkat mindenben, új dolgokat, új embereket ismerünk meg, kezdünk megismerkedni a nagyvilággal, és hatalmas döntéseket hozunk az életünkkel kapcsolatban. A húszas éveinkben megismerkedünk a munka világával, megtudjuk, milyen saját életet élni, egyedül, majd megismerünk valakit, családot alapítunk, dolgozunk, majd unokák, ha minden jól megy, akkor nyugdíjas évek, utána pedig vége. Véleményem szerint ezeknek a korszakoknak a feladatait nem kellene összekeverni, és ez is a mi kezünkben van, ezt is nekünk kell tartalmasan, bölcsen beosztani.

Az idő múlását nem tudjuk befolyásolni, nem tudjuk megállítani, felgyorsítani, visszatekerni, de ki tudjuk élvezni, és ki kell élveznünk. Ki kell töltenünk, meg kell ragadnunk minden órát, hiszen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy igen, kaptunk egy hatalmas ajándékot, egy hatalmat a kezünkbe; a saját időnket. De amilyen egyszerűen megkaptuk, olyan egyszerűen el is veszíthetjük. Bármikor.