István a király, avagy miről vitázik a magyar
Kelemen Ágnes, 2013. október 03.
Színház
István a király sokadszor is. Az expozíció: Alföldi rendez, jobbról támadnak, balról védenek, az értelmiség pedig nem tudja, hogy a színpadon, vagy az előtt, a mögött folyik-e az igazi dráma. Illetve, dehogynem tudja. Az Alföldi Róbert által rendezett rockopera már megjelenése előtt kultúrháborúra volt predesztinálva. Méghozzá olyan háborúra, amiben mindenki fegyvert fog, függetlenül attól, hogy tisztában van-e a rendező személye és munkássága körüli kérdésekkel vagy bármivel, ami alapján szót emelhet a darab ellen, vagy amellett. Így szimplán politikai ideológiák alapján a színházcsinálás a magyar labdarúgás szintjére süllyedt, amihez ugye köztudottan mindenki ért. Ha viszont ezen a gondolatmeneten indulunk el, bátorkodom én is szót emelni.

A Nemzeti Színház éléről nemrég viharos körülmények között szerződése lejártával menesztett Alföldi Róbert Bródy János és Szörényi Levente nagysikerű darabjának jubileumi megrendezésére kapott felkérést. A darab szerzői tudták, mit vállalnak. Vállalták, hogy az egyik legnagyobb nemzeti színdarab egy, a szélsőjobb által nemzetietlennek és kereszténygyalázónak kikiáltott rendező újraformáló kezei közé kerül, más kontextusba helyeződik, s a valódi üzenet egy új oldalról kerül megközelítésre.

Bár a rendező célja a művel határozottan nem az aktuálpolitizálás volt (sem most, sem máskor, ahogy azt többször is kifejtette) mégis mindenki árgus szemekkel leste, mikor lehet behelyettesíteni István vagy Koppány szerepébe a miniszterelnököt vagy az ellenzék valamelyik politikusát. Hogy a színpadon a kereszténység felvételéről szóló darab, a magyarság európai integrálódását bemutató rockopera játszódik éppen, annak minden árnyalatával, az másodlagos volt. Hiszen lehet annak örülni, hogy napokig egy színházi előadásról vitázott a fél ország – ezzel a művészet iránti érdeklődés látszatát keltve – ám valójában a vita tárgya nem az alkotás volt, hanem színtiszta politikai nézetek ütköztetése egy eszközként használt színdarab által. Művészetről, hova tovább: művészi szabadságról szó sem esik. Alföldi rendezzen is, de ne nyúljon a darabhoz, közvetítse is a darab üzenetét, de ne értelmezze újra, legyen mai és érthető is, de őrizzen meg mindent, úgy ahogy az volt. Így az ismert mese alapján – amiben a lány „hozott is ajándékot meg nem is” – Alföldi Róbert István a királya hozta is várt színvonalat, meg nem is. Ahhoz, hogy a mű igazán ütős legyen, túlságosan érződik rajta az óvatoskodás, ahhoz viszont, hogy a magát nagy magyarnak tartó tömeg – a mű megtekintése előtt(!) – tüntetést szervezzen a darab és a rendező ellen, éppen eléggé volt „alföldis”.

S hogy mit is takar egy ilyen rendezés? Formabontó kellékek, extrém öltözet, jelképek tömkelege, rockopera ellenére előtérbe kerülő színészi játék, élőzene Kasselyák Gergely vezénylésében és persze Alföldi „sztárjai”, többek között Udvaros Dorottya (Sarolt), Stohl András (Koppány) és László Zsolt (Asztrik). A főszerepet az István karakterét 2008-ban Szikora János rendezésében már játszó Feke Pál kapta. A krónikás szerepében Blaskó Péter, Rékaként Tompos Kátya, Gizellaként Radnay Csilla lépett színre. Novák Péter (táltos) rocksztárnak öltözve borzolta a haját és a kedélyeket, az énekhangilag talán legkiemelkedőbb fiatal színész pedig, Szemenyei János, színházunk jelenlegi tagja volt Laborc szerepében. Erős szereposztás, megosztó személyek és egy szakmai szempontból érthetetlen döntés. Rengeteg kitűnő színész, de valami rejtélyes oknál fogva elfeledett tény: rockoperát prózai színészek hangilag aligha tudnak tökéletesen előadni. Sajnos a különbség érzékelhető volt mind a helyszínen, mind pedig a televíziós közvetítés által, amin az sem javított sokat, hogy a hangosítás az előadás vége felé került csak a helyére. Hiába volt az örök díva, Udvaros Dorottya Sarolt szerepére a legjobb választás, bár színpadi jelenléte szokás szerint lenyűgöző volt, hangja csakúgy, mint a főpapot játszó László Zsolté erőtlen, utóbbié néha bántóan hamis is volt. A Koppányt alakító Stohl Andrást is sok támadás érte, a legnagyobb meglepetés mindezek ellenére mégis ő volt. Szívvel-lélekkel és hangilag is többé-kevésbé jól játszotta végig a majdnem kétórás darabot.

Összességében egy korrekt előadás született. Talán nem korszakalkotó remekmű, de nagyszerű színészek kemény munkájának helytálló eredménye, ami teljesítette feladatát, újból elénk tárta a kereszténység felvételének történetét, talán felháborított, talán rabul ejtett, de mindenképpen elgondolkodtatott. A művészet célja pedig ez lenne.

S ha belegondolunk, az eredeti 1983-as mű – melynek egykori szereplője, Nagy Feró is szerepet kapott Alföldi feldolgozásában - is megosztotta anno az embereket, mára azonban Koltai Gábor eredeti rendezése a mérvadó. Ez bíztató lehet, a jelenlegi, 2013-as feldolgozásra nézve is, talán kis idő múlva már erre a darabra reflektálnak majd a rockopera későbbi rendezői. Mert az idő halad, új rendezések születnek, s míg a zene és a szöveg változatlan marad, a társadalom átalakul, új problémák, új kérdések merülnek fel, a színdarabnak pedig minden korban tudnia kell érvényesülni. És ha a magyarság a történelem során oly sokszor elkövetett hibába esik újra és újra, nem a jövő felé tekint, hanem a múltban keresi a válaszokat, akkor nemcsak a haladást nem idézi elő, de egyenesen a saját korlátai közé szorul, és ahogy a színpadon láthattuk: kalitkaként zárul a hatalmas korona Istvánra és népére.

Alföldi Róbert ezt a képet helyezte kilátásba, ezt a negatív jövőképet ábrázolta intő jelként. Megtette, amit megkövetelt a haza, a többi pedig rajtunk, a magyarságon múlik.